2011. szeptember 2., péntek

A szülinapi torta, ahogy csak anya tudja

Már úgy értem, hogy ilyen ronda tortát a világon senki más nem képes hajlandó kiadni a kezéből, de én igen, szemrebbenés nélkül. Az úgy volt, hogy a Pének holnap lesz a szülinapja, de mivel el leszünk foglalva*, nem fogok ráérni tortát sütni, úgyhogy akkor majd ma. 
Szerintem egyébként az én férjem az egyetlen ember a földkerekén, aki alig várja az évek múlását így negyven fölött is, és él-hal a szülinapjaiért, mert akkor kap tortát, és ugyebár a szülinapos annyit eszik a tortájából amennyit csak akar, anélkül, hogy hízna tőle, vagy megszuvasodna a foga, sőt, ezen a napon még a ruhán sem ejt foltot a csokitorta.
Megkaptam tehát a rendelést a tavalyi csokitorta reprodukálására, aminek egy fél napos** anyagbeszerzés után neki is állhattam. A nap másik felét a tortasütés tette ki, megszakítva a saját utódaim, és egy újdonsült anyuka lelkének*** a gondozásával.
Az volt a terv egyébként, hogy a díszítés, mármint a marcipánfigurák majd gyerekmunkával készülnek, apró, fürge ujjacskák gyurmázzák az amőbákat meg a gilisztákat, amiket majd szépen, gusztusosan elrendezünk, nem röhög. Igen, harminchat év után már tudom magamról, hogy a bárgyúságig optimista vagyok, nem kell mindig szembesíteni vele, mert persze, hogy az történt, amire rajtam kívül a világon mindenki számítana: az apró és fürge gyermekujjacskák közül kikerülő marcipánfigurák egyenesen az apró és cserfes szájakba kerültek, kivéve Ákos haladó verzióját, mert ő egyáltalán nem gyártott egyetlen figurát sem, hanem az én figuráimat ette le a tányérról, nagyjából a készítés tempójában.
Na most miután a gyerekeim ilyenformán betömtek majdnem egy egész tömb narancssárga marcipánt, valamint szomorúan konstatáltam, hogy a felső tortalap, ami sajnos kettétört, a krémtől nem hogy összeragasztódik, mint egy matrica, hanem elindul a tálca két vége felé, és középen egy határozott törésvonal keletkezik, amit az isten krémje sem fog eltüntetni, minthogy hiába nyomom össze a két részt, ahogy elengedem, elindulnak újra két ellenkező irányba, satu közé meg mégsem szoríthatom, szóval kitaláltam, hogy nézd már, ez meg egy katica. Mármint lehet belőle azt csinálni. Úgyhogy akkortól már azért imádkoztam, hogy legalább hét pettyre való marcipánt hagyjanak már meg a gyerekek. Sikerült. Bár ami azt illeti, a katica mégis inkább piros alapon fekete pettyes, ez meg itt barna alapon narancssárga volt. Nem tudom, hogy őstermelői körökön kívül ez mennyire ismeretes, de ez konkrétan a katicabogár lárvájának a színkódja.
Szóval így történt, hogy a férjem a negyvenkettedik születésnapjára katicalárva mintájú csokitortát kapott, fotó nincs, mert fényt kapott szégyenében. De legalább finom lett.
Azt ugye mondanom sem kell, hogy alighogy az asztal közepére került a torta, húsz apró és fürge ujjacska röppent a pöttyök felé, és az ujjacskák gazdái még a torta felvágása előtt eltüntették a marcipántömb maradékát úgy, hogy az ünnepeltnek egy árva morzsa sem került belőle a nyelvére.

*kénytelenek leszünk új, nagyfiús széket venni az Ákosnak, a sajátjába ugyanis már nem hajlandó beülni, és állandóan a Borcsi helyét einstandolja, és ez Pestre menős, egész napos program (halleluja).

**gyerekkel voltam, és ez nem gyorsítja meg.

***valójában a hordozókendő használatára tanítottam meg, csak közben elmondtam neki, hogy legalább attól ne essen kétségbe, hogy pillanatnyilag kétségbe van esve, ahelyett, hogy örülne. Az első baba első hat hetét abszolválni ugyanis törvényszerűen a világ legembertpróbálóbb projektje, de majd elmúlik. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése