2011. október 31., hétfő

A nagy nyissz

És még az is történt a hétvégén, hogy levágtam Borcsi haját, ami azért nagy szám, mert ilyen még nem volt azelőtt soha. Mármint nem az, hogy én esek neki a nagyollóval, hanem egyáltalán nem volt még levágva a haja.
Legutóbb még a fenekéig ért, most meg a válláig, és szerintem gyönyörű, én konkrétan ilyet akartam, csak nem mertem, aztán mégis úgy alakult.
Leültettem a gyereket, ráadtam az esőkabátját, amire, nyilván a béna anyukák kedvéért, rávarrtak egy hát közepén keresztben végigfutó segédcsíkot. Mintha direkt erre a célra gyártották volna az esőkabátot. Gondoltam, pont jó lesz, a csíknál elvágom a haját, és akkor a háta közepéig fog érni. El is nyisszantottam nagy bátran (a bánatosan lehulló kunkori, szőke, fél méteres tincsekről ma nem beszélünk), végig a vonal mentén, majd látom, hogy a megmaradt haj fogja magát, és szépen lassan elindul fölfelé. Mert a levágott lobonc súlya nélkül a maradék egy jó tíz centivel följebb vándorolt, úgyhogy mire észbe kaptam, egy fenékig érő szőke hajú sellőkislány helyett előttem ült egy őrületesen cuki, vállig érő hajú kislány, akinek csak most látszik igazán, hogy milyen elképesztő mennyiségű aranyhaja van (és még a megszokottnál is szebb az arca).
Neki is tetszik, nekem is tetszik az új frizura, a többiek se szomorkodtak sokat, de a nap fénypontja az most már a reggel, amikor nem negyed óráig tart a fésülködés, hanem két perc alatt megvan, valamint az ebéd, amikor nyugodtan hátat fordíthat Borcsi a tányérjának anélkül, hogy megmártózna a levesben a copf.
Lesz majd fotó is.

Helyi turista - A Blaskovich-kúria

Egyelőre, amíg ki nem fogyok a jobbnál jobb reménytelennél reménytelenebb ötletekből, nem vagyok hajlandó feladni az elképzelést, hogy tulajdonképpen Körmöspálcás és környéke is szép, és méltatlanul hanyagolják el a turisták, merő lustaságból és gyávaságból, mert idáig, ennek az egzotikus országnak a legbelsejéig már nem merészkednek a nagy fenekű osztrák asszonyságok, a Fertőig meg igen, mert abban nincs kockázat, ha nem ízlik a magyar szalámi, egy óra alatt hazaérnek, és kész. Csakis ez lehet az oka, hogy arrafelé van turista, itt meg nincs: a bátorság, és nem a látványosság hiánya. Majd én megmutatom, csak figyeljetek!
Írtam már Abonyról, ami egy nagyon helyes kisváros, tele középületként funkcionáló, vagy romos köznemesi kúriával. Ezen a vonalon indultunk el tegnap Tápiószelére, a Blaskovich-kúriába, ami egyébként múzeum, vagyis nyitva áll a közönség előtt.
A két Blaskovich bácsi bizonyára lepaktálhatott a tanácselnökkel, vagy együtt jártak vadászni, vagy nem tudom, mi lehetett az oka, de halálukig ott élhettek a kúriában, amit teljesen érintetlenül hagytak. Nem államosították, nem hordták szét a műkincseket és a trófeákat, viszont a testvérpár látogathatóvá tette a házat, és - örökös híján - felajánlotta a Magyar Államnak. Ezt itt:

A Blaskovich család egyébként a Mikszáth novellákból ismert dzsentrivilághoz képest inkább jómódban élhetett, legalább is, gondolom, Barabás Miklósnak nem lehetett olyan alacsony a tiszteletdíja, és mégis ki tudták fizetni. Na nem okoskodom, mert a képzőművészetekhez én aztán nem konyítok, de egy porcelán tyúkon kívül nem nagyon láttam rikító gagyit. Inkább szépek voltak a tárgyak, mint nem. Volt sok penge festmény mindenféle németalföldi mesterektől, és biedermeier bútorok, ami tudom, nem nagy szám, de hát azért mégis. Nem egy Eszterházy-féle rokokó pompáról van szó, na, inkább olyan úri jómódról. Volt egy csomó vadásztrófea is, ami nem pont az én ízlésem, de arról mindenképpen árulkodik, hogy még vadászatra is futotta, igaz, csak a Keleti-Kárpátokba jártak, de így legalább volt négy medvebőr is. Ebből hármat egyetlen vadászat alkalmával ejtettek el (fotó nincs, mert a fotójegy árából két éjszakát tölthettünk volna családostól Sopron valamelyik panziójában.). Az úgy volt, hogy a három medvéből kettőt egyazon golyó terített le, mert a bocs az anyja mögött állt, amin átfutott a lövedék, és megölte a kismedvét is. Ennek a sztorinak a valóságtartalmát ugyan már huszonöt éve is megkérdőjeleztem (jóvan, persze, hogy jártam már itt, minden környékbeli járt már a Blaskovich-múzeumban), de nyilván ez a legenda a ház vonzereje. És persze a Kincsem nevű versenyló, ami a család birtokában volt, és az összes versenyt megnyerte, amin csak indult.
Voltak tengeri kagylók és csigafélék is. Na most vagy tényleg jó sok fölösleges művészettámogatásra szánható pénzük volt a bácsiknak, vagy már akkor is gigantikus méreteket öltött a görög szuvenírbiznisz, de láttunk olyan csigaházat, amelyikbe valami egészen cizellált kis nőalakot véstek, szóval volt mit felfedezni a gyerekeknek. Elvoltak, legalább is nem ordították ki magukat az első percben a múzeumból, mint a fertődi kastélyból a négyezer-ötszáz forintos belépő mellett, amit szerintem nagyszülő korukig emlegetni fogok. Persze nyilván a park volt nekik a legérdekesebb, meg az őszi levelek, de legalább ezt is láttuk.

Á, asszem ez most nem sikerült. Mármint még magamat sem sikerült meggyőzni, hogy ez is olyan jó hely, mint a Fertő-tó környéke. Azt hiszem, még mindig szerelmi bánatban vagyok Sopronnal.

2011. október 30., vasárnap

Vidéki élet fiúval

Meggyfa ültetés közben Ákos talált egy pondrót, egy májusi cserebogár lárvát. Hosszan és gyengéden nézegette, vizsgálgatta, forgatta, majd egy laza mozdulattal megpróbálta zsebre vágni.
Odapenderültem, és egy egérrel kvaterkázó vércse mosolyával közöltem vele, hogy egyszer, egyetlen egyszer találjak csak a zsebében pondrót, egeret vagy békát, soha többé nem leszek hajlandó kimosni egyetlen ruhadarabját sem, úgyhogy a lassú, de biztos leretkesedés lesz a sorsa, úgy vigyázzon.
Erre Ákos ledobta a földre a lárvát, alaposan megtaposta (már úgyis halott volt), a nyomaték kedvéért még a gyalogsági ásóval is sózott rá egy párat, és a miheztartás végett továbbadta neki az anyai feddést: mars innen, csúnya hernyó!

2011. október 28., péntek

Fejben balett, avagy a kontemplatív táncóra

A helyzet úgy áll, hogy a családomnak legalább a fele határozottan elméleti szakember, aki csak hosszas, nagyon hosszas gondolkodás, fejben tervezés, és a dolgok tökéletes elrendezése után hajlandó a cselekvésre. A másik fele én vagyok, meg a Pé.
Írtam már korábban, hogy Ákos valószínűleg már réges-rég megtanulta a magyar nyelvet, legalább annyira, mint Kossuth a börtönévei alatt az angolt: a kiejtésén ugyan még volt mit csiszolni, de a szókincs, a nyelvtan és a stílus már eléggé rendben volt. Így történt, hogy alighogy hajlandó volt megszólalni, Ákos tökéletesen ragozott, és szükség esetén akár öt szavas mondatokat is összerakott. Csak ember legyen a talpán, aki megérti. Példa: (Hol hiáján? Cíp hiáján szanosz etunt, kíjem! Mekkéjeszem Posszit, hol leet*). Egyébként még csak másfél hónapja hajlandó beszélni, de már Annapetit olvas: Ááá építeszéééé**
De most nem is róla akartam írni, hanem Borcsiról, és a balettórákról. Egy nagyon kedves nő tartja, aki egyébként a fitnessben is dolgozik, és szintén élt Sopronban, úgyhogy végül is vannak közös pontok, és ez az egy szerencsénk, így ugyanis bátran pofátlanul megkértem, hogy - bár minden szülőt kiküld - engedje meg, hogy én bent maradjak Borcsival az órákon. Hátha úgy sikerül rávenni a gyereket, hogy táncoljon, ha már ott van. Borcsi ugyanis rend szerint megérkezik, segítek neki átöltözni a rózsaszín dresszbe, harisnyába és tütübe, (amiről kezdem azt hinni, hogy Borcsi szerint a balett lényege, arra nem számított, hogy itt majd táncolni is kell), ugrabugrál vidáman a többi kislánnyal, majd amint elkezdődik az óra, és kiküldik a szülőket, kézen fog, és mint aki jól végezte dolgát, jön velem az ajtó felé. Aztán békésen leül mellém a folyosón, kezébe vesz valamit, és elszórakoztatja magát. Én is előveszem a könyvemet, olvasni kezdek, majd pár perc múlva felajánlom Borcsinak, hogy végül is, ha már itt vagyunk, akár be is mehetne az órára. Nem megy. Oké, akkor talán menjünk haza. Nem, haza se akar menni. Hanem menjünk be mi ketten. Hát jó, végül is levajaztam a Tündével, igaz, hogy arról nem volt szó, hogy örökké így lesz, de határidőt se szabtunk, úgyhogy végül is biztos belefér még, menjünk. Én leülök, úgy teszek, mint szar a fűben egy gomba, fel se nézek a könyvemből, lapítok, szemkontaktus kizárva, én itt se vagyok. Borcsi is leül a terem másik végébe, ő viszont nézi a táncolókat figyelmesen. Odamegy hozzá a barátnője, akivel rögtön az első órán összebarátkoztak, és leül mellé. Hívja táncolni, Borcsi nem megy. Intek neki, hogy ne butáskodjon, itt vagyok, menjen már, de nem megy. Szólok a barátnőjének, hogy menjen vissza táncolni, ne maradjon le ő is az óráról Borcsi miatt, majd visszaülök, olvasok. Borcsi időnként odarobog hozzám, puszit és ölelést kér, kap. Majd visszaül. És így megy ez óráról órára. Odamegyünk, átöltözünk, kimegyünk, majd be, végignézi az órát, átöltözünk, haza megyünk. De táncolni nem hajlandó, na jó, kétszer már igen, az utolsó tíz percben talán.
Szerencsére Tünde tényleg jó fej, nem szólogat be, és nem küld ki, de azért javasolta Borcsinak, hogy a következő alkalommal majd úgy kellene csinálni, hogy óra előtt ad nekem száz puszit, és azt beosztja, hogy ne kelljen állandóan hozzám rohangálnia, és akkor talán rá fog érni majd balettozni is. Aztán hozzám fordult, és röhögve mondta, hogy semmi baj, volt már ilyen gyereke, fél évig csak nézett, aztán összeszedte a bátorságát, beállt táncolni, és mindent tudott.
És hogy miért hordom még mindig balettra Borcsit? Mert látom, hogy szeretné, csak nem meri, mert hátha szorosabban is összebarátkozik azzal a kislánnyal, és főleg mert megvettem a méregdrága balettcuccot. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem járt hónapokig szoláriumozni*** csak azért, mert hirtelen megvette a bérletet.
Egyébként a minap azzal állt elő a Borcsi, hogy ő inkább lovagolni akar, de közöltem vele, hogy a ló nem fér el a ruhásszekrényében, ráadásul végtelenül elkeseredne szegény pára, ha megvennénk, de ő inkább mégsem akarna lovagolni rajta, úgyhogy mielőtt elkötelezné magát egy érző lénnyel kapcsolatban, jó volna bizonyítani a kitartását, pl. a balett remek terepe lenne ennek. Azóta nincs szó lovaglásról, de az is lehet, hogy csak bölcsen hallgat, és az ez irányú érzelmeit kiéli a hintalován. Legalább is egy ideje gyanúsan sokat csutakolja a körömkefével.

* Hol a szivárvány? Szép szivárvány sajnos eltűnt, kérem! Megkérdezem Borcsit, hol lehet.
** Az építkezés
*** Szabadon behelyettesíthető akármire.

2011. október 25., kedd

Ebben a postban a fejemhez kapok

Én egyébként, amióta gyerekeim vannak, igyekszem időről időre egy kicsit eltávolodni magamtól, és kívülről figyelni a saját viselkedésemet, mert annál szánalmasabb mentális állapotot sajnos csak nehezen tudok elképzelni, mint amikor valaki már csak a családi gyerekszókincset tudja alkalmazni, és nyuszifülek meg hamik esnek ki a száján. Becsavarodott, na.
Ez az állapot egyébként roppant ragályos, a pelenkák terjesztik, leginkább a viszonylag fiatal nőket érinti, és tényleg csak némi önreflexióval lehet ellene védekezni. Van még ezen kívül az a lehetőség, amikor a régi és őszinte jó barátok szólnak, hogy te figyeljél már, neked agyadra ment a gyes, mikor olvastál utoljára felnőtt irodalmat, nem a Porontyra gondoltam, hanem könyvet, Pamukot vagy Márquezt, illetve mikor voltál két összefüggő órán át kizárólag felnőttek társaságában, de ezt a szintet szerintem már elég gáz elérni.
Mindazonáltal odaadó anya vagyok. Ma is éppen mentem a Pojiért a bölcsibe, és megláttam, hogy az utcánkban egy hatalmas gép ontja a büdöset, de főleg az aszfaltot. Hú, fúriaként odapenderültem a kubikos polgártárshoz, és megkérdeztem, mutató ujjammal a böhöm gép fel bökve, hogy meddig fog ez tartani? A pasi szelíden és biztatóan mondta, hogy ó, asszonyom, nem lesz több öt percnél.
A hírre összeroskadtam és megsemmisültem, de mivel a bitumenigazgató kolléga teste egy élő kérdőjellé alakult át, elmondtam neki, hogy az a baj, hogy éppen a fiamért megyek a bölcsibe, de öt perc múlva még nem fogunk visszaérni, pedig ezért a látványért képes lenne feláldozni a kakaós csigáját is. Alku? Nem alku. Úgyhogy visszamentem az útszéli bokorhoz, és a ráapplikált ugrálókötelélnél fogva előrángattam a pedálos traktort, ülésén a kutyás bukósisakkal, és lemondóan integetve folytattam az utamat a bölcsőde felé. Na ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy alighanem valahol mégis csak eltévedtem a kisgyerekgondozás agyzabáló bogarának sötét és bűzös barlangjában.
(Akik már lerágták a körmüket, hogy mi lett a történet vége, azoknak elárulom, hogy a bitumenezést már tényleg nem értük el, de szemtanúi lehettünk Ákos komával, ahogy a teherautó a bitumengyártó utánfutóval együtt kitolat az utcából, hát az se volt semmi élmény ám!)

Ja, és elérkezett a várva várt pillanat, a fiam ma közölte, hogy én vagyok a barátja.

2011. október 21., péntek

Tisztára belejöttem

Habár eleinte tartottam tőle, hogy nem sikerül majd helytállnom fiús anyukaként, mert egyrészt nálunk nemigen születtek a családban fiúk, másrészt meg azt sem tudtam, hogy mivel játszanak a kishapsik, és különben is, hogy fogok én átszokni a rózsaszín tündérvilágról a nem tudom mire (mivel nem tudom, mivel játszanak a fiúk), jelen pillanatban az, van, hogy az ablakunk alatt elhaladó homlokrakodókat és traktorokat és kukásautókat akkor is végig követem a pillantásommal, ha éppen nincs velem egy gyerek sem, valamint sokkal jobban szeretek markolóval brümmögni, és lánctalpas matchbox-ot vásárolni, mint Barbie-t. Ez van. Focizni nem fogok.

Ha csak beszélnének!

Röpke egy hónap alatt Ákos megtanult beszélni. A jelek szerint már korábban is tudott, csak még titokban tartotta, ma ugyanis már olyan szavakat is használ, amit hónapokkal ezelőtti események kapcsán hallhatott csak.
A reggeli első kérdése általában ez szokott lenni: - Hol apam? Természetesen a Pét apam-nak, engem pedig anyam-nak szólít, amin szétröhögjük magunkat minden egyes alkalommal.
Tegnap este pedig fektetéskor végigkérdezte a Pétől, hogy ki hogy szereti őt.
Ákos: - Apam? Hogy?
Pé: - Így szeret apa (szorítás, ringatás)
Ákos: - Anyam?
Pé: - Így szeret anya (szorítás, ringatás)
Aztán Borcsi, Kíra, Buni, Ildi, Hanna, Atti, válaszként mindig szorítás, ringatás, végül
Ákos: - Kati?
Pé: - Ki az a Kati?
Ákos: - Hát, nagyanyó!

Egyébként roppant praktikusan gondolkozik:
Kalib: - Ákoska, van kaki a pelenkában?
Ákos: - Nem. Popsi!

Végül pedig egy Borcsi aranyköpés:
Este a gyerekek tartottak nekünk cirkuszi előadást. Borcsi felkonferálja a következő számot:
Borcsi: - És most következik a következő tartistánk, a kígyó!

2011. október 18., kedd

Bejött a terv

Kalib: - Ákoska, ki a barátod a bölcsődében?
Ákos: - Jujííííí!
(Jujíííí egyébként - bár először azt hittem - nem egy Juli nevű kislány, hanem Zsuzsi, a gondozónője.)

Zsuzsi: - Ákos, mondd, hogy hívnak engem?
Ákos: Juji anya!

Szóval Ákos második anyukájává fogadta a gondozónőjét, amin persze úgy meghatódtam, hogy könnyek gyűltek a szememben, és legszívesebben megöleltem volna, és mondtam volna neki szívből, hogy anyatárs, vagy valami.

2011. október 17., hétfő

Poji is aranyat köp

Ákos: - Szagolom!
Kalib: - Hm, ez tényleg illatos. Rozmaring.
Ákos: - Nem rossz! Jómaring!

Valamint ma kijavított:

Kalib: - Tudod, Pojikám, muszáj fölvenni a sapkát, mert már tél van.
Ákos: - Nem tél! Ősz!

Ahhoz képest, hogy egy hónapja még az anya-apa volt a szókincse...! Úgy látszik, fejben gyúrt.

Vezetéstechnika újragondolva

Na, most meg itt blogolok, ahelyett, hogy vasalnék, de bár ez lenne a legnagyobb bajom!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de itt beütött a tél. Tél=mínuszok. Nekem ugyanis tökmindegy, hogy melyik hónapban húzza magát a higany a nulla alá, az nekem tél, és mostanában sajnos ez van reggelente. Ennek folyományaként a Pé nem tud többé a Vespával járni az állomásra, úgyhogy einstandolta a családi autót, amivel én a gyerekeket szállítottam eddig a bölcsibe-oviba.
Két hónapja, amikor arról kellett dönteni, hogy melyik oviba írassuk be a Borcsit, legyintettem egy nagyot a távolság kérdésére, eh, mit nekem, tavaly is megoldottuk valahogy Sopronban, idén is meg fogjuk. Aham, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy tavaly a Pé kilencre ment dolgozni a közeli Löverekbe, most meg fél hétkor tiplizik le, hogy elérje az (innen nézve) világ végét, a pesti Belvárost. Hát reggel fél hatkor én biztos nem fogok fölkelni, hogy egy körrel meg tudjuk oldani mindenki célba juttatását.
Úgyhogy most az van, hogy én meg anyám autóját einstandoltam. Már bánom ezt a távolabbi óvodát, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett, mert anyámnak azért nem egy egyszerű autója van, és kb. beint minden eddigi vezetéstechnikai tapasztalatomnak. Mind az egy évnek, na jó, egy és negyed, de abból egy év nehezített terep volt, mert Sopron azért mégiscsak szubalpin, meg jeges-havas-szeles, sőt emelkedős-kanyagós-keskeny utcás város. Körmöspálcás meg tökre felhasználóbarát lenne a sík terepével és a mérsékelt klímájával, ha nem egy masztodon méretű terepjáróval kellene meghágnom mostantól minden reggel és délután, csúcsidőben, és nem a lehető leghülyébben lenne kialakítva a forgalom. Mert ez egy olyan város amúgy, ahol annak van elsőbbsége, aki kanyarodik, tehát nyilván lassít, aki meg egyenesen halad, annak stop. Valamint a jobbra kanyarodót is elsőbbség adásra kényszerítik a táblák a szemből balra kanyarodóval szemben, logikus, nem? Ennek köszönhetően (lámpa az nincs, minek?) bizonyos kereszteződéseken egyszerűen lehetetlen átjutni még egy jól gyorsuló autóval is, egy böhöm dízellel viszont kb. semmi esély, mert mire ez elindul alattam, addigra Albertirsáról is ideér a kocsisor. Bár nem értem, hogy mit izgulok ezen egy terepjáróval, majd megállnak és várnak.
És ha el is jutok a célhoz, jön a következő akadály. Eddig se voltam egy parkolóművész, legalább két helyre volt szükségem, hogy be tudjak állni a Cordobával, na most a helyigényem rögtön négyre nőtt, de legalább annyi könnyítés van a dologban, hogy nem baj, ha árokba megyek, mert a terepjáróval simán ki tudok állni. Nehezítés viszont, hogy a tolatást ki is húzhatjuk a túlélési vezetési technikák közül, mert anyám Pajerojának akkora a holttere, mint a Jupiter, és ahol egy méter körüli kölkek rohangálnak (ovi, bölcsi előtt, ahová konkrétan én járok), ilyesmit nem kockáztatunk. Meg amúgy se tudok tolatni, itthon is mindig nekimegyek a bokornak. Igaz, az ovinál eddig is a kapuban beszélgető anyukák arcát használtam tükörnek, ha ijedt fejet vágtak, akkor a fékbe tapostam, mert biztos ott volt egy kölyök, akit nem láttam, ha meg flegmán beszélgettek, akkor nem volt mögöttem senki, lehetett nyomni.
Szóval jelenleg én vagyok a világ legelőzékenyebb aszfaltroppantósa, mert ahelyett, hogy mindenkit letolnék az útról, vidáman integetek, hogy menjen csak, menjen, csináljon nekem helyet, nehogy véletlenül legyaluljam anyám autóját valahogy. Mert akkor aztán nem lesz óvoda, ha ez az autó is kiesik alólam.
Ja, és ezzel persze a miniszoknya projektemet is halálra ítélték, mert terepjáróba ugyebár nem lehet elegánsan beszállni miniben. Pedig az volt a terv, hogy - bár legalább tizenöt éve nem volt rajtam miniszoknya - mi sem természetesebb fejjel simán minizek mostantól, be is újítottam egyet. A harisnya meg a cicanadrág úgyis elég vizuális tuningot  csinál, alatta viszont szép formát kreált a lábamnak a rubintréka meg a pilates, asszem. Csak ez nem fog kiderülni most már.

2011. október 16., vasárnap

Wiki loves monuments

Most, hogy még az utolsó pillanatban hason bevetődtem a célba, és kitöltöttem neten a népszámlálási kérdőívet (ti. ez után már csak személyesen lehet), lélekben időmilliomos lettem, felszabadultam. Úgyhogy blogolok.
Van ez a pályázat, aminek az a lényege, hogy fotózzon mindenki műemlékeket a lakóhelye közelében, vagy ahol akar, töltse fel, és nyerhet nyalókát, vagy valami hasonlót, de nem is ez a lényeg, hanem hogy végül létre jön egy fotó adatbázis a világ műemlék épületeiről, ami szerintem tökjó. Ráadásul ingyen (wiki), és biztosan minőségi képekkel lesz tele, hiszen - gondolom - mindent lefotóznak vagy ötvenen. Annyi kép közt meg csak találnak egy használhatót.
Na most ezzel kapcsolatban azért meg kell, hogy jegyezzem, hogy az ötlet bár nagyon jó, és életképes, igazán várhattak volna a határidővel addig, amíg lehullanak a fákról az utolsó levelek is, mert elég nehéz egy épületet úgy lefotózni, hogy előtte két méterrel ott terpeszkedik pár tizenöt méteres fa, ami tutira kitakarja az egész homlokzatot. Úgyhogy végül is vidáman elmentünk a hétvégén fotózni, rászántunk vagy sok órát, és végül úgy döntöttem, hogy nem küldök be egy képet sem, mert az egyetlen adekvát válasz bármelyik alkotásomra csakis az lehetne, hogy ugye most viccelni tetszik? De legalább jót bóklásztunk, és néztünk szép házakat, ami nekünk családilag a kedvenc időtöltésünk.
Meglátásom szerint a fotóim minőségén mindenképpen javított volna, ha fényképezés közben nem sötétedik ránk, valamint ha elolvastam volna a fényképezőgépem használati utasítását, sőt van egy olyan gyanúm, hogy egy profi masina se ártott volna. De legyünk objektívek, ha már úgyis fotózásról van szó, és lássuk be, hogy kár lenne egy olyan ember kezébe profi masinát adni, aki arra se volt képes, hogy a rendelkezésre álló két év alatt elolvassa a meglévő gépe kezelési útmutatóját. Valójában én már a fotózás alapfogalmainál, mint pl. zársebesség, elvesztettem a fonalat, így meg nem igazán van hová fejlődni.
A gombokat szoktam nyomkodni, havas tájhoz pl. külön opciót szoktam használni.
Na szóval tegnap este lefotózgattam Körmöspálcás műemlékeit, már amik a kiírásban szerepeltek, és amiket nem takart el totálisan valami fa, és megállapítottam, hogy nem valami alapos ez a wiki. Mert én így húsz év távollét után is kapásból fel tudnék sorolni Körmöspálcáson még vagy tíz további műemlék épületet, nem baj.
Ma pedig átmentünk Abonyba, és megállapítottam, hogy húha. Ez aztán a város. Az a jó bennem egyébként, hogy én aztán bárhol lakom, mindenhol képes vagyok örülni annak, hogy micsoda szép hely ez, na jó, most pl. nem is élünk Abonyban, de közel van, és bármikor át tudunk ugrani, és meg tudjuk nézni a sok szép kis klasszicista kúriát, kastélyt, meg a zsinagógát.

Utóbbit sajnos életveszélyessé nyilvánították, de nem járt jobban a többi épület sem: aminek nincs valami közfunkciója, az pusztul, kár értük. Mellesleg azt is megtudtam, hogy ha az ember középületet szeretne fotózni, különösen ha az egy kúria, vagyis nem az utcára néz a homlokzata, akkor ne vasárnap menjen, mert nem fog bejutni a kapun vagy átmászik.
Egyébként van a városnak egy olyan része, ahol viszonylag kis területen a pataknak sok-sok ága folyik át. Ezt kis odafigyeléssel, meg mondjuk közmunkájával, ami most úgyis nagy divat, kevés pénzért meg tudnák tisztítani, és kicsi tündérkertet tudnának belőle varázsolni. Csak egy kis fantázia kéne, pár növény, meg törődés, de az sajnos nincs.
A magánházak egyébként szépek, többségük gondosan ápolt, néha már-már kicsit Fertőrákos hangulatom lett, azzal a különbséggel, hogy itt a falu végén nincs ott a Fertő-tő, valamint a sportolók és az alkoholisták aránya itt megfordul az utóbbiak javára, vagyis itt a biciklik nem puccos terepjárgányok, rajta izmos sportolókkal vagy stramm osztrák nénikkel, hanem lepattant, rozsdás szerkezetek, amik leginkább a gazdájuk egyensúlyát segítenek megőrizni.
Amúgy láttunk lovakat, teheneket, libákat, és a 19. sz. elején épült kúria udvarán egy rackajuh nyájat is, Ákos élvezte, mi nem kevésbé, úgyhogy végül is Abonyra érdemes rászánni egy napot, az állatkerttel együtt simán el lehet itt bóklászni annyit. 
További fotók itt.

2011. október 15., szombat

Sztoa

Azon gondolkozom, hogy Ákossal kapcsolatban létre kéne hozni a survivor címkét. Ma például játék közben leesett az ágyunkról. Fejre. De nem lett semmi baja.

2011. október 14., péntek

Előre dörzsölöm a tenyeremet

A minap a Poji észre vett egy lyukat a zoknimon. Rámutatott, és közölte: eltört.
És akkor nagyon röhögni kezdtem, mert eszembe jutott Borcsi, aki ennyi idős korában egyszer meglátta, hogy rászállt egy légy a kenyérre, és visítani kezdett: rálépeeeeeett!
Szóval ha így folytatja a Poji, alighanem az ő verbális humorán is jókat fogunk vihorászni. (Előre bocs, ha akkor is vihognánk, amikor szándéka szerint nem tréfál.)

2011. október 8., szombat

Európa Cirkusz Borcsidumával

Cirkuszban voltunk, tényleg iszonyú jó volt, a gyerekek szájtátva bámultak, én meg sikongattam, hogy jajistenem, mindjárt lezuhan, de kár lesz az ifjú életéért, meg hogy húúúúú, milyen fiatalok és milyen ügyesek. És tényleg baromi jók és lelkesek voltak az artisták, egyáltalán nem volt az előadásnak olyan na, még öt előadást lenyomunk, aztán végre itt a tél, nem kell itt baszkolódni a porban, aztán még két év a nyugdíjig hangulata, hanem inkább az látszott, hogy még az artisták is élvezik, amit csinálnak. Pedig kemény élet lehet az övék, városról városra járni, naponta kétszer emberfeletti mutatványokat előadni, közben a létbizonytalanság határán ballanszírozni, és hát az elemek, én nagyjából a biztonsági övet se tudtam bekapcsolni, úgy elfagytak az előadás végére az ujjaim, ők meg száguldó ló hátán, meg öt méter magasban ugrabugráltak, zsonglőrködtek, és végig tökéletes volt az illúzió. Ó, jut eszembe, nem volt bűvész, halleluja, senkit se vágtak félbe, hanem öt nagyon fiatal és nagyon jó artista volt, a legidősebb szerintem olyan 25 éves lehetett. Bohóc sajnos volt, hát... az én humorom nem éppen erre a vonalra van bedrótozva, de Borcsié sem, hanem (újabb aranyköpés tőle).
Hosszú, szőke hajú, karcsú, gyönyörű, sellőféle dresszes lány vagy tíz méter magasban tornázik két szalagon. Olyan veszélyesnek látszik, amit csinál, hogy odanézni is alig merek, és nagyon remélem, hogy a kisujjában van a műsora. Pörög, zuhan, hajlong mint a nádszál, és közben erős; csodálatos és egyben félelmetes, amit csinál.
Borcsi: - És miért nem énekel???

Szóval ha a városotokba érkezik az Európa Cirkusz, akkor feltétlenül menjetek el!

2011. október 7., péntek

Van érzéke az abszurdhoz

Miután megvettük a színházbérletét, ecsetelem Borcsinak, hogy az előadások napján nem megy oviba, hanem kényelmesen megreggelizünk együtt, hosszasan készülődünk, cicomázkodunk, és kézen fogva elsétálunk a színházba.
Kalib: - Sőt! Még választhatsz is, hogy velem, vagy a nagyanyóval szeretnél-e menni.
Borcsi: - Apával?
Kalib: - Jaj, drágám, apa szerda délelőttönként dolgozik. Sőt, lehet, hogy főnök lesz, és akkor még többet fog dolgozni.
Borcsi: - Hülye vagy? A főnök te vagy!


(És akiknek nincs érzékük az abszurdhoz: tényleg mekkora főnök lehetek már, hogy egy incifinci négy és fél éves gyerek lehülyéz?)
Egyébként ezzel remek alkalom kínálkozott elmagyarázni neki, hogy ilyet nem mondunk a szüleinknek, meg egyáltalán egy felnőttnek sem, sőt, ha elkerülhető, akkor egyáltalán senkit nem hülyézünk le, mert még a végén rossz néven veszi, és akkor lőttek a gyümölcsöző jó kapcsolatnak.

2011. október 6., csütörtök

A borhőfokmérő nem rendeltetésszerű használatával kapcsolatban

A mai nap reggelén Ákos azzal indított, hogy lesettenkedett a pincébe, és megpróbálta elvágni a kazán flexibilis gázcsövét a sövényvágó ollóval. Miután megakadályoztam, egészen délutánig szinte eseménytelenül telt a nap (leszámítva Borcsi lázas betegségét), mígnem egy óvatlan pillanatban Poji koma beleharapott anyám üveg borhőfokmérőjébe.
Az eseményről egyébként Borcsi tájékoztatott, kirobogott a konyhába, és szólt, hogy Ákos fennmaradt. Megkérdeztem, hogy ezt hogy érti? Erre készségesen megmagyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy a Poji bajban van. Eh, gondoltam, miféle bajban, mármint mit tud kitalálni, amit eddig nem adott még elő?
Nem mondom, van fantáziája a gyereknek, tud újítani. Kihúzta ugyanis az almárium fiókját, amiben mindenféle kincsek vannak, és éppen ezért tiltott terület (muhaha!),  megtalálta a borhőfokmérőt, kibontotta a csomagolásából, és beleharapott, vagy valami ilyesmi történhetett, én már csak azt láttam, hogy ül a gyerek egy halom hajszálvékony üvegcserép közepén, és közben üveget ropogtat, de már érzi, hogy hiba történt, és köpködi ki az apró darabokat. Mellette pedig ott pihen a széttört borhőfokmérő, az alján apró higanygolyócskák tömörülnek. Na erre azért kivert a víz, mert sem a nehézfém mérgezés, sem pedig a széthasított belek nem szép halál, de főleg korai lenne így kétévesen. Úgyhogy kimostam a gyerek száját, aztán megvizsgáltam a szájüreget, hogy mi maradt benne, hahaha, apró, szétrágott, láthatatlan üvegdarabokat keresünk, muhaha. Szóval volt némi pánikhangulat, meg önmarcangolás, hogy jajmilesz, jajagyerekem, meg hogy nem tudok vigyázni a saját gyerekemre, milyen anya vagyok én?
Mert mit keres egy kétéves gyerek a szobában, amikor az anyja a konyhában van?
Hát az úgy volt, hogy Borcsinak hirtelen vágni támadt kedve, úgyhogy kiültettem őt a konyhába, a Pojit meg beparancsoltam a szobába, nehogy nekem a szobában interferáljanak a pijosz ojjó felett, és felhasítsák anyám madeira csipkés függönyeit, vagy mit tudom én már, mire képesek még ezek. Az a jó, ha az olló mindig szem előtt van, az viszont a konyhában van, mert húst sütöttem, egy kiló félig fagyott marhát. Mindezt öt perccel azután, hogy feldaraboltam és mélyhűtőkészre vágtam 13 kiló friss sertéshúst.
És hogy miért kellett nekem ezen a verőfényes csütörtök délutánon kisütnöm egy kiló félig fagyott marhahúst, miután másik 13 kiló friss sertéshúst kiszállítottam a mélyhűtőbe? Hát az úgy volt, hogy Ákos koma ebéd előtt kiosont a mélyhűtőhöz, kinyitotta az ajtaját, és kivett belőle egy doboz pácolt marhát. A nyitott ajtót észre vettem, és orvosoltam, a hús viszont egészen késő délutánig kuksolt az asztal alatt, egészen addig, amíg meg nem érkeztem a 13 kiló frissen vásárolt sertéshússal, de addigra már menthetetlen (visszafagyaszthatatlan) volt. Úgyhogy akkor elkészítettem.
Szóval akkor most mi legyen? Üvegsöprés közben lefuttattam magamban a lehetséges forgatókönyveket. Anyám ugye Szlovéniában, a férjem Pesten, jobb esetben a vonaton. Van még egy lázas Borcsim, meg egy higanyos üvegszerkezetet rágcsáló fiam, hm, akkor most ez az a szituáció, amikor az ember segítséget kér. Felhívtam a sógoromat, a dokit, aki felhívta a Heim Pál kórház toxikológusát, aki azt mondta, hogy a higany nem baj, üveget meg csak nem nyelt a gyerek. Hát végül is ez tök jó hír, bár kicsit nehéz volt elhinni. Azért tisztára meghatott a  sógorom lelkiismeretessége, amivel utána járt a dolognak, és egy kicsit már bánom is, hogy amikor visszahívott a hírrel, úgy vettem fel a telefont, hogy na, kiadott valami találatot a google arra, hogy mit tegyünk, ha a gyerek szétrágja a borhőfokmérőt?
Természetesen egész este megfigyelés alatt tartottam a Pojit, hogy normálisan viselkedik-e. Végül is igen, magához képest teljesen, ugyanis ordítva követelte, hogy adjam oda neki a szétrágott borhőfokmérőt, majd miután az esetleg fel nem takarított üvegcserepekre való tekintettel kértem, hogy csak papucsban közlekedjenek, rögtön cica lett, és a továbbiakban csak négykézláb volt hajlandó helyet változtatni. Aztán még úgy kétszer-háromszor lefejelt és belém harapott, úgyhogy szerintem egyelőre minden oké vele.

2011. október 4., kedd

Borcsi Annapetit olvas

Menjünk Szentendrére! - kiáltott egyszerre Anna, Peti és Gergő. Először nézzük meg Szent Endre hercegnőt - tette hozzá Anna.
A család lement a Duna-partra és köveket dobáltak a vízbe. Az győz, aki a legtöbb követ dobja el - mondta anya. De vigyázzatok, nehogy eltaláljátok a kacsákat! - aggodalmaskodott.
A család késő estig dobálta a kacsákat.
Aztán felmentek a várhoz, leültek egy padra, és vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak, vártak,
de nem történt semmi.
Szerintem itt nincsenek is szentendrék! - kiáltott fel Peti. És hazamentek. A család nagyon jól érezte magát, fénykép is készült, ami kikerült a kék falra.

2011. október 3., hétfő

Nem pont úgy lett

Aztán végül a Poji enyhe orrfolyása kruppos köhögésbe fordult, nem is mert nélkülem aludni az éjjel, úgyhogy az éjszaka hátralévő részében ott szuszogott hörgött mellettem nyugodtan, édesen, nyitott szemmel, és én mégis boldog voltam, hogy végre együtt alszom a pihepuha kisfiammal, ilyen se volt még, és közben reméltem, hogy nem éppen akkor fog elnyomni az álom, amikor nem hörög már végre, de azért, mert egyáltalán nem vesz levegőt. Úgyhogy ránk nyitottam az ablakot, biztos, ami biztos, reggel meg elvittem őt az orvoshoz, hogy legyen itthon Rectodelt. Ennél többet nem nagyon lehet tenni, vagyis dehogy nem, most is ott gőzölög kis fazékban az ágya fejénél a telített sóoldat, ami segít.
Hát ennyit a kísérletemről, hogy majd orvosi igazolás nélkül visszaviszem a gyereket a bölcsibe, meg hogy elintézem végre a négy és fél éve tologatott dolgaimat.

2011. október 2., vasárnap

Amelyben Kalib a bölcsődei járványmegelőzés reformjára készít javaslatot

Érdekes, egy újabb megreformálásra váró intézkedést találtam a honi bölcsődei rendszer kebelén, konkrétan a betegségek terén.
Jelenleg az a helyzet, hogy sokszor teljesen fölöslegesen terhelik az amúgy is túlfeszített gyermekorvosi rendszert, egyúttal a szülő gyereke fölötti felelősségét és döntési kompetenciáját tökéletesen kiiktatják, ami elég rossz kombináció szerintem.
Konkrétan szülőként nem tehetem mg, hogy a kezdődő beteg gyerekemet otthon tartsam egy-két napig, amolyan megfigyelés-félére, hogy kiderüljön, hogy a babafej most tényleg beteg lesz-e, vagy csak egy kicsit nedvedzik az orra, mert vékony volt a zokni, de majd elmúlik. És ha az utóbbi, akkor holnapután visszamegy a bölcsibe kipihenten, egészségesen, mert látszik rajta, hogy jól van. Pedig milyen praktikus lenne már a házi megfigyelés, könnyed, olcsó és kellemes, csak sajnos nem lehet megtenni. Az van ugyanis, hogy ha a kis mamlasznak elkezd folyni az orra, anyuka pedig egy felelősen gondolkodó lény, és nem várja meg, amíg úgy kitör a gyerekén a baj, hogy a térdét veri a taknya, szóval az enyhén náthás gyerekét nem tarthatja otthon csak úgy egy-két napig, hanem el kell vinnie orvoshoz, akitől igazolást kell kérnie a semmiről. Mert ha a gyerek nem megy bölcsibe egy napig, akkor a következő nap már igazolni kell, hogy nem halálos beteg, és mehet közösségbe.
Na most én egy olyan anyuka vagyok, aki ugyan már jórészt leküzdötte az egészségügytől való iszonyatát, mégis csak nyomós indokkal szereti orvoshoz vinni a gyerekét. Mert a francnak van arra két órája, különben is általában olyan büdös van a váróban, hogy én már attól megbetegszem, unalmas a várakozás, a gyerek nyíg, és közben nyilván felnyal még két-három olyan vírust meg baktériumot is, ami eddig nem volt benne, hát ez aztán tényleg úgy hiányzik, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.
Részemről az a taktika, hogy majd én megvizsgálom a gyereket és kezelem. A megfázásra az orvos is csak C vitamint ír, a hársfa teát meg magamtól is kitalálom, és orrot is csöpögtettem már, ha meg komolyabb baj van, arra ott a jó öreg láz, hogy jelezze. Na, akkor tényleg sipirc az orvoshoz (bár itt inkább kihívom, drága jó dokibácsi ki is jön), de szerintem elég hülyének kell ahhoz lenni, hogy az ember ne vegye észre, ha a gyereke tényleg beteg.
Egyébként én készséggel belátom, hogy az ilyen házi mérlegelés nem mindig sül el jól a közösség szempontjából, és nem feltétlenül hat az igazság irányába, mert vannak egyéb szempontok is, például anyunak másnap már nappalra kell bemenni dolgozni a falu egyetlen munkáltatójához, a trikotázsba, úgyhogy kis bajt hazudik inkább a vörhenyre, de erre meg szerintem be lehet iktatni a gondozónők személyes mérlegelési jogát. Egészségügyi dolgozók ők ugyanis, ha a laikus anyuka nem is, ők már csak el tudják dönteni, hogy beveszik-e a gyereket a bölcsibe, vagy a többi gyerek védelmében inkább nem. Nem túl népszerű feladat ez, én belátom, de gyakorlatilag most is mérlegelnek, és a tökbeteg gyereknek jelenleg is betelefonálják az anyját.
Egyébként nem tudom, hogy ezt az orvosi igazolás szabályt itt mennyire veszik komolyan a mi bölcsinkben, de egy életem, egy halálom, én ezt most kipróbálom. Úgyis kicsit kehes a Poji.
Még azt szeretném megjegyezni ezzel kapcsolatban, hogy a rugalmasság és a megértés hiánya törvényszerűen tolja az érintetteket a hazugság irányába, amit én amúgy rühellek.