Ami meg a karrieremet illeti

Most a saját karrieremről fogok írni, vagy nem is tudom, hogy hívjam ezt a dolgot.

Tíz évvel ezelőtt juppy lányként, juppy fizetéssel mentem szülni. Mármint a fizetést nem kell szó szerint venni, mivel az újságírók ugye majdnem mindig számlára dolgoznak, kényszervállalkozók. Akkor is, ha csak egy helyen dolgoznak teljes munkaidőben. Így volt ez velem is, egy jó vastagon kitömött "cég" sajtófőnöke voltam, ami így visszagondolva tök vicces, mivel egyáltalán nem így képzelném el egy vastagon kitömött cég sajtófőnökségét, mint amilyen az enyém volt, mindegy, csak fizessék ki. És kifizették.

Aztán öt éven keresztül otthon voltam a kicsi gyerekeimmel, amikor is a munkából származó jövedelmem  nagyjából a nullával volt egyenlő, de én ezt egyáltalán nem bántam, többek közt azért, mert már marhára utáltam dolgozni, máshonnan viszont mégiscsak jött a pénz. Mondjuk írni, azt mindig is szerettem, hanem mások hisztérikus, hatalomért rettegő parancsaira ugrálni, na, azt gyűlöltem már akkoriban.

Majd egyszer csak befejeztük a családalapítást, és visszatértem a munka világába. Akkor már nem a vastagon kitömött céghez, hanem itt, helyben, Körmöspálcáson. Az egy elég izgi dolog volt, mármint ami megelőzte: ugyan, mi a jó francot fogok én egy szarszagú, alföldi kisvárosban csinálni újságíróként? Nem igazán láttam, hogy mi lesz ebből, de hát én egyrészt a jég hátán is megélek, másrészt azért elég szilárd háttér van mögöttem, már ami a megélhetést illeti, szóval nem kellett sírnom.

És akkor mi más adta volna meg a választ a foglalkozással kapcsolatos kérdésemre, mint a mindent beborító Fidesz? Mi más lett volna a fizetőképes kereslet a szöveggyártó munkára egy kisvárosban, mint a kormánypropaganda helyi ágazata? Mondjuk az első munkamegbeszélésünkön csuklott egy nagyot az akkori megbízó aspiráns, amikor közöltem, hogy mi szerepelt a havi számlán, amikor öt éve elmentem szülni, és mondta kissé megszeppenve, hogy ő ezt nem tudja kigazdálkodni. Mondjuk ez nem is volt akkor követelmény, két dolgot akartam: felnőtt emberek közt lenni végre, és négykor letenni a tollat, hogy összeszedhessem a cuki-pici gyerekeimet a bölcsi-oviból, valamint dolgozni, és pénzt keresni. Mondjuk ez négy. Végül is mind meg is kaptam.

Teltek-múltak az évek, a Fidesznek felmondtam a picsába, átnyergeltem az öröm-újságírásba. Közeledett Borcsi tizedik szülinapja, úgy is, mint a karrierem derékba törésének tizedik évfordulója (mondjuk ezt nem így érzem, de a tények, a tények...!) és úgy éreztem, hogy eljött a számvetés ideje. Először sírva fakadtam, amikor rágondoltam, hogy most mennyi szerepel azon a számlán havonta, aztán egy kicsit jobban utánaszámoltam, és rájöttem, hogy hülye vagyok. Mivel az történt, hogy még én sem vettem észre, olyan titokban, de idő közben felépítettem egy saját, igazi vállalkozást.

A helyzet az, hogy jelenleg semmiféle munkahelyre nem kell bejárnom (meg a Pének sem, itthon vagyunk boldogan a szuper házunkban egész nap), a munkában, hát, nem kell megszakadni, azt csinálom, amit szeretek, senki sem basztat naphosszat, ellenben jóval többet keresek, mint tíz évvel ezelőtt.

Na nem azért, mert annyira jól fizet a fő megbízóm, marhára nem. Viszont az évek során sikerült alaposan diverzifikálnom a bevételeimet, ami azt jelenti, hogy egy hónapban akkor egy helyről jött pénz, jelenleg meg hét-nyolc-tíz helyről. Ezek egy része munkajövedelem, más része pedig nem, de a helyzet az, hogy valójában sosem hittem a munka jövedelmében, mert az bármikor megszűnhet. Ellentétben a tőke jövedelmével. És mégis, annak örülök jobban, amit a munkámmal szerzek, mert az azt jelenti, hogy én egy menő szakember vagyok.Tök büszke vagyok, amikor szájról szájra száll a hírem, és azért ad valaki újabb megbízást, mert figyeli, és tetszik neki, amit csinálok, és neki is kell, mert az jól néz ki, hogy neki a Kalib írja a szövegeit.

Valamennyire ez tudatos építkezés volt, tudtam, hogy mit akarok (senki  szolgája lenni), és azt is jól kifundáltam, hogy ezt hogy érjem el. Mindazonáltal egy rakat szerencse is kellett hozzá, belátom. És persze az utóbbi időben alaposan át kellett gondolni, hogy mire fordítok időt és energiát, és mire nem. Pár korábbi dolog sajni, áldozatul esett a racionalizálásnak, csak hát az van, hogy ha választanom kell, márpedig választanom kell, hogy más szekerét tolom-e szerelemből, vagy a sajátomat, akkor, láss csodát, a sajátomat választom.

Azt gondolom, hogy van még hová fejlődni, és tudom is, hogy hova. De ha azt nézem, hogy honnan hová jutottam el az elmúlt tíz évben, amióta gyerekeim vannak, és ezt hogyan értem el, hát, szerintem jó úton járok.
A minap egy barátnőm azt írta, hogy ha nagy lesz, én akar lenni. Mondjuk ezt megértem, én is én akartam lenni, és én is lettem :D.

Tulajdonképpen elégedett vagyok az életemmel. Főleg akkor, amikor valami tényleg izgi dologról írok itt a nappaliban, közben pedig a teraszon át besüt a délutáni nap, és behallatszik a rigók fütyülése a nagy fenyőről. Persze tudom, hogy a szerencse fia vagyok amúgy, de azért tényleg lassan 18 év kőkemény, kitartó és megbízható munkája van ebben, nem csak szerencse.

Pedig én végeredményben tényleg csak annyit kérek az élettől, hogy sikerüljön felnevelnem a gyerekeimet úgy, hogy ne érje őket nagyobb baj és trauma. Mondjuk ne haljak meg menet közben, amíg kicsik, és ne érjen minket semmi szörnyűség, vagy ilyesmi.

Ebben a szülinapban több volt, mint első látásra gondoltuk

Borcsi tegnap tíz éves lett, amitől én állati büszke vagyok, mert mégiscsak sikerült tíz éven át ilyen gyönyörű, jófej és okos gyereket növesztenem, másrészt meg ugyanezért állatira meg vagyok hatva, mert még emlékszem (mintha csak tegnap lett volna), amikor a karomban tartottam a bepólyált, gyönyörű, kis szőke, nagyhajú babámat, és ismerkedtem vele. Úristen, úristen, anya lettem, és egyedül! Úristen, úristen, ezt hogy fogom megoldani?

Na most úgy látszik, hogy elég jól megoldottuk a felmerült dolgokat, (és került hozzá segítség is, áldassék a neve) meg még annál is jobban, mert Borcsi egy igen jól sikerült gyerekké cseperedett, borzasztóan elégedett vagyok vele, és jóban is vagyunk, eléggé szeretjük egymást, na. Szóval azt akartam, hogy a tizedik szülinapja emlékezetes és szép legyen, örüljön nagyon, mert mégiscsak nagy dolog ám ez.
Az ajándék nem volt kérdés, fél éve rágja a fülemet egy telefonért, én meg, mint a téma felkent szakértője (muhaha) fél éve tesztelem őt, hogy elég érett-e rá. Ennek megfelelően ő is mindent megtett érte, hogy méltónak találtasson, például még egy radírt sem veszített el idén, mert hát az az egyes számú feltétel volt, hogy ne hagyja el úton-útfélen a dolgait, hiszen akkor nincs miről beszélni telefon ügyben, ugyebár.

Mára pontosan tudja, hogy mi az a digitális lábnyom, és néhány rossz példán (úgy is, mint utálatnak örvendő osztálytárs Musically produkcióin való vinnyogva röhögés és rosszindulatú kidumálás) bemutattam neki, hogy milyen következményei vannak, ha agyatlanul kitesz magáról mindenféle fotókat, videókat, infókat. Szóval foglalkoztunk a témával, na. És mivel úgy érzem, hogy ő jelenleg abban a korban van, hogy nemhogy titkolózna előttem, de még azokat az infókat is órákig hallgatom, amikhez, hogy úgy mondjam, viszonylag kevés a kapcsolódási pontom, nem félek tőle, hogy a tudtomon kívül olyasmi történik, ami káros lenne.

Extra ajándéknak azt is kitaláltam, hogy elmegyünk egy anya-lánya fotózásra, hogy tényleg maradjon szép emlék erről a napról, a fotók két hét múlva készülnek el, tök jó volt. Vicces volt, hogy a virágos, a kedvenc ruhaboltosom és a fotós (ők kb. egy tömbben vannak), együtt szervezkedtek, készülődtek, hogy minden szép és jó legyen a fotózásra, tök megható volt.

Utána elhoztuk Ákost is a suliból, és együtt elmentünk ebédelni. A málnás- maracuja sorbetes csoki mousse valami elképesztően finom volt, csak mondom.
És akkor hazamentünk, és végre átadtuk az ajándékot a Borcsinak. Pont beállítottuk rajta a nem tudom micsodát, amikor jött az üzenet a barátnőmtől, hogy jaj, nem is holnap lesz kint a weblapon a gimi felvételi sorrendje, hanem már most, szóval itt az idő megtudni, hogy bekerült-e a gyerek a nyolcosztályos gimnáziumba.

Kissé remegő térdekkel ültem le a gépem elé, bár sok esélyt így a végére már nem láttam, mert a szóbeli nem sikerült túl jól, még sírt is a Borcsi, amikor kijött. Szívatták, hogy készülni kellett volna (magyarból, amikor a legjobb az osztályban, és most is egy országos magyarversenyen van éppen), szóval nem volt jó élmény, el is engedtük a dolgot.

És akkor kiderült, hogy még így is a legjobbak közt volt (lehet, hogy ez a terv része volt, hogy hogy reagál a gyerek stresszhelyzetben), és felvételt nyert a nyolcosztályos gimibe - derült ki a tizedik szülinapján.

Úgyhogy szeptembertől Borcsi a honi elitképzés egyik tanulója lesz, ami nagyjából olyan, mintha Nagyatádi Szabó István holnap állami árverésen, és állami hitelből bevásárolna magának ötezer hektár szántót, és hozzá 300 legelőt. Mert az utóbbi években állandóan az esélyegyenlőségről, a méltányos oktatásról írok, meg arról, hogy mennyire igazságtalan, már-már kasztrendszerben tanulnak a gyerekek, ami nem helyes, mert végeredményben mindenki megszívja. Nem csak a lemaradók, akik segélyre kényszerülnek a leszakadó oktatásuk miatt, hanem az is, aki a segélyre valót adó formájában összedobja. És erre beadom a gyerekemet az elitképzésbe, beállok az elnyomók sorába.

Jó, hát kifundáltam a magyarázatot, hogy senkinek nem lenne jobb, ha a régi sulijában maradna a Borcsi, és ettől sem lesz senkinek rosszabb, hogy kisgimis lesz, valamint a rendszert egy ember szép gesztusával nem lehet megváltoztatni, tényleg csak értelmetlen áldozat lenne a részéről. És nem fogom pont a saját gyerekem esélyeit rontani, mert én ilyen kis emberijogi harcos vagyok, bár tudom, hogy az egész csak szerecsenmosdatás.

Ez a poszt sajnos így sikerült, ilyen kis szedett-vedettre, de hát sajnos rohannom kell, mert holnap lesz a szülinapi party, és még be kell vásárolnom, meg tortát kell sütnöm, szamócából. Sok szamócából.